Gondolkoztál már azon, miért fogadsz meg valamit Szilveszter éjjelén, és mi az újévi fogadalom jelentősége? Változásra vágysz! Szeretnéd, ha életed jobb irányban haladna, vagy te magad fejlődnél!

Abban bízunk, sikerült az év utolsó napjait csendesen töltened, és abban is bízunk, hogy nem esel abba a hibába, hogy januárban nagy lendülettel belekezdesz egy fogyókúrába, a dohányzásról való leszokásba, vagy abba, hogy több időt szánsz a kutyáidra, és még sorolhatnánk hosszan az újévi fogadalmak hosszú sorát. Mert majd jön az első baki, és feladod. Mert ez már csak így szokott lenni. Elnézést, ha lesújtó a hozzáállásunk. Lehet, hogy te vagy a világ legszigorúbb embere, és következetesen tartod magad az elhatározásodhoz, de ebben az esetben valószínűleg te magad vagy a tökéletesség, életed is bizonyára az, kizárt, hogy ezeket a sorokat még olvasd… Ha természeted inkább olyan, mint a miénk, akkor jól jön majd a segítség.

Ne gondolkodj! Csak csináld! Szokj rá a legjobb dolgokra!

Azt határoztuk el, az egész év során abban fogunk segíteni neked, hogy jó szokásokat alakíts ki, melyek által megváltozik majd az életed. Igen! Az életed! Azt ugyanis nem gondoljuk, hogy te magad megváltoznál. Olyanok vagyunk, amilyenek. Az önismeret segíthet minket abban, hogy tisztában legyünk hiányosságainkkal, gyengeségeinkkel. Ezek tudatosítása már óriási lépés. Hogyan változtathatnál mégis életeden? Rituálékkal! Olyan szokásokkal, melyeket minden nap teszel, vagy rendszeresen teszel. Ezek egy idő után rögzülnek, és már öntudatlanul is követjük őket. Alfred North Whitehead ezt mondja: „Mélységesen téves a közhely, mely szerint ápolnunk kell azt a szokásunkat, hogy gondolkodjunk azon, amit teszünk. Ennek pontosan az ellenkezője igaz. A civilizációt éppen az viszi előre, hogy egyre több műveletet tudunk elvégezni gondolkodás nélkül.”

Készen állsz? 2018-ban megváltozik az életed!

Egy harvardi pszichológus szerint, az emberek 2 kritérium alapján ítélnek meg első találkozás után.

Az emberek felmérnek egy perc alatt, de pontosan mit is értékelnek?

Amy Cuddy, a Harvard pszichológus professzora 15 évig tanulmányozta az első benyomásokat két munkatársával, és mintákat fedezett fel ezekben az interakciókban. Új könyve a “Jelenlét” címet viseli, a szerző pedig azt mondja, hogy az emberek két kérdésre keresik a választ első találkozásnál:

Imádok könyvesboltokban jönni-menni, nézelődni. Már szinte mindent onlinet rendelek meg, arckrémet, ruhát, sőt élelmiszert is, de a könyvvásárlás mind a mai napig úgy zajlik, hogy egy boltban belelapozok a könyvekbe. Itt olvasok egy kicsit, ott nézegetek, itt tapintok, ott szaglászok. A könyvek minden érzékemre hatnak. Vannak célirányos választások. Vannak könyvek, amiről beszélnek, amiket illik ismerni, mert divatosak. Ezeket kézbe veszem, és ha úgy érzem, akkor megvásárolom őket. És vannak azok a könyvek, amiknek megragad a borítója, vagy a címe, vagy a témája, vagy a belőle sugárzó energia. Nem lehet tudni.

A L’art de la Simplicité és az Ikigai éppen ilyen könyvek voltak. Nem hallottam róluk korábban, de megragadtak első ránézésre is. Mindkettőről kiderült, hogy nagyon is van japán vonatkozásuk…

Mindig is szerettem azokat a könyveket, amiben egy országról egy külső, objektív szem nyilatkozik meg. Hogyan érzi magát például egy amerikai lány, Pamela Druckerman Franciaországban, amikor gyereket szül és nevel? Remek könyv születik belőle Nem harap a spenót címmel. Mi történik az angol íróval, aki Provenceba költözik és szembesül a vidék Franciaroszágának ráérős és jó értelemben véve provinciális légkörével? Nem hiszem, hogy van író, aki szeretnivalóbban festi le ezeket a karaktereket és szokásokat, mint Peter Mayle. Vagy hogyan ír az egyszerűsítés művészetéről a francia származású Dominique Loreau, L’art de la Simplicité, How to live more with less című könyvében, aki évtizedeket töltött Japánban, és az orientalista filozófiát tanulmányozva inspirálódik, hogy lépésről lépésre tanítson meg minket könyvében arra, hogyan tudjuk egyszerűsíteni az életünket azáltal, hogy átláthatóbb tereket teremtünk magunk köré. Nem csak térrendezésről van ám itt szó. Gondolkodásmódról ugyanúgy. A testünkkel, táplálkozásunkkal, elménkkel kapcsolatos jelképes takarításról és tisztításról ugyanúgy.

Emlékszem, amikor ezt az utóbbi könyvet megvásároltam egy londoni könyvesboltban, még nem is sejtettem, milyen hatással lesz életemre. Még kint voltam, amikor felhívott a főbérlőm, hogy az első vevő, akinek mutatja a kislakást, amiben akkor laktam, meg akarja venni, tokkal vonóval, úgy ahogy van. Kiegészítőkkel, gyertyatartókkal, képekkel a falon, függönnyel az ablakon. Olvasni arról, hogy merd elengedni a tárgyaidat magad körül egy dolog. Na de megvalósítani ezt a valóságban két hét alatt, az már egy másik ügy.

Azt képzelem, nem vagyok végletes, és igyekszem a bennem zajló változásokat úgy megélni, hogy ne essek túlzásba. (Lehet persze, hogy ez csak egy illúzió. Amikor elkezdtem jógázni, egyszer csak ott találtam magam hetente hatszor reggel 7-kor egy jógaszőnyegen… Néha tényleg elmegyek a falig, mégis meghagyom most magam abban a hitben, hogy nem vagyok végletes.) Akkor, amikor felajánlották, hogy a tárgyaim, bútoraim is maradhathatnak, pontosan tudtam, mindent nem hagyok ott. A japán térrendezés minimalizmusát sosem fogom kimaxolni az otthonomban. Egy szoba mindössze egy kanapéval és egy takaróval nekem túl kevés. Magamat is meglepve azonban valóban nagyon sok dologról mondtam le. Még olyan tárgyakról is, melyekhez valóban sok, szép, személyes élmény kötött. Óráról a falon, amire egy évig vártam, mire Olaszországba nem repülővel mentem végre, hanem autóval, hogy hazahozhassam az óriásmonstrumot. Vagy márványasztalról a teraszon, amit a Vaterán kukáztam, és nagy műgonddal újítottam fel. És még sorolhatnám.

Marie Kondo: Rend a lelke mindennek – A varázslatos japán módszer című könyvét nem vettem meg. Gratulálok neki, és fejet hajtok előtte, hogy bestsellert tudott csinálni abból, hogyan hajtsuk élére pulóvereinket. Rám, akinek évek óta színek szerint vannak rendezve a ruhái a szekrényében, azért ez nem hatott olyan revelatív erővel. Ahogy a Hygge és a Lagom könyv sem.Örülök neki, hogy a dánok gyertyagyújtással és piknikezéssel teremtik meg a meghitt hangulatot, és szuper, hogy a svédek számára a napközbeni fahéjas csiga, meg a forró csoki az éppen megfelelő élet egyik alapvető sarokpontja. A magam részéről szeretem, amikor egy könyvben betűk vannak képek helyett, és valódi filozófia. Az élet értelme – japánul ikigai – manapság jobban érdekel, mint az, hogy egy hideg téli estét hogyan tehetek a cserépkályha begyújtásával és egy puha takaróval otthonosabbá a hygge vagy a lagom jegyében.  Az Ikigain tehát nem csoda, hogy megakadt a szemem.

Hogy segíthet egy fürdőszobai játék megoldani a legkeményebb problémákat? Ez a trükk programozóktól származik.

Daniel Pink, magatartáskutató, számos management sikerkönyv írója és az egyik legnézettebb TED előadás prezentálója. Weboldalán közzétett rövid, inspiráló videói közül válogatunk.

A tanács lényege, hogy ha elakadsz, nem tudsz továbblépni, mert a szoftver nem úgy működik, ahogy szeretnéd, célszerű elővenni a végső, high tech fegyvert: egy gumikacsát. Sorról sorra el kell magyarázni a kódot a kacsának, ennek köszönhetően nagy eséllyel a probléma ismertetése közben hirtelen beugrik a megoldás. Daniel Pink szerint ez a módszer bármilyen probléma esetén alkalmazható. Ő is gyakran alkalmazza ha elakad egy cikkel, könyvvel vagy blogbejegyzéssel.

Azt hiszed, megőrültél? Nem! Csak egy gumikacsának magyarázol!

„– Észrevették, hogy az ember sose kap rosszat jósoló szerencsesütiket? Sose mondanak bennük a cetlik olyasmiket, hogy: „Ajjaj, most aztán tényleg rosszra fordulnak a dolgok!” Úgy értem, sosem balszerencsesütik.

Vimes rágyújtott egy szivarra, és addig rázta a gyufát, amíg az elaludt.

– Ebben, káplár, a mindenség egyik alapvető erejének működését tapasztalhatjuk meg.

– Mit? Hogy a szerencsesütik vásárlói, tényleg szerencsések? – kérdezte Nobby.

– Nem. De azok, akik szerencsesütiket árulnak, később is folytatni akarják ezt a tevékenységet.”

Sir Terry Pratchett

A jövőt illető feltételezések képessége Daniel Dennett szerint komoly evolúciós előnyt jelent. Képesek vagyunk végiggondolni helyzeteket és a valóságban elkerülni a számunkra kedvezőtlen kimenetelűeket. Ez a módszer gyorsabb az élőlények hagyományos tapasztalati-genetikai tanulási módszerénél – azaz, hogy a rossz döntéseket hozó egyedek génjei gazdáik ragadozók általi elfogyasztása miatt megritkulnak. A szó valódi értelmében vett jóslás azonban elméletileg lehetetlen. Egy sikeres jóslat legalább annyi paradoxont teremtene, mint egy időben visszafelé irányuló utazás, különösen, ha feltételezzük, hogy az embereknek szabad akarata van. Mégis szeretnénk a jövőbe látni, még akkor is, ha ez nyilvánvalóan csalás lenne a pasziánszban. Mindezt közvetlen és kevésbé közvetlen módszerekkel gyakoroljuk is: vannak, akik jóshoz járnak, mások gazdasági előrejelzéseket és rövidebb-hosszabb távú technológiai prognózisokat fogyasztanak. A kudarcok jellemzően nem szegik kedvünket, hiába nevetünk jókat a futurológusok 30-40 éve tett jóslatain, vagy sírunk a pénzügyi tanácsadónk által javasolt 2006-os stratégiára gondolva. Mindenki szeretné ismerni a jövőt.

Mégis milyen körülmények között működhetnek jól az előrejelzések? A tapasztalat azt mutatja, hogy akkor, ha a folyamatok lassan és lineárisan változnak. A légkörfizikusok szerint nagyjából 15 évvel ezelőttig a meteorológusok prognózisai pontosabbak lettek volna, ha csak annyit mondanak, „holnap ugyanolyan idő lesz, mint ma”. Nem volt ugyanis elegendő adat és számítási teljesítmény ahhoz, hogy pontosabban modellezzék azokat az eseteket, amikor az egyébként lassan változó időjárási viszonyok hirtelen borulnak fel. Ha pénzügyi befektetésre szánjuk magunkat, gyorsan találkozni fogunk az első számú önfelmentő klauzulával, nevezetesen, „A múltbéli hozam nem garancia a jövőre nézve”. (Ez fair kompromisszumnak tűnik a „bízd ránk a pénzedet – tudjuk, hogyan csináljunk belőle többet” és az „egyáltalán semmiféle garancia sincs a jövőre nézve” állítások között.) Márpedig minden előrejelzés alapja az indukció: az az alapvető logikai módszer, ahogy a múltban rendszeresen bekövetkezett események alapján következtetünk a jövőre. A Nap minden reggel felkel, karácsonykor ajándékot kapunk, ha az ember pecsenyekacsa, a gazda minden hajnalban megjelenik az élelemmel, a blue chip részvények utáni osztalékot rendszeresen átutalják, az infláció lassan és belátható keretek között ingadozik évről évre.

Ez jellemzően arra a világra igaz, amit központunk nevének ihletője, Nassim Nicholas Taleb Középszerisztánnak (Mérő László pedig szelídebben és bizonyos értelemben kevésbé provokatívan, de a valóságot jobban modellezve Átlagisztánnak) nevez. Átlagisztánban a dolgok kiszámíthatóan változnak, extrapolálhatóak, az előrejelzések a megadott hibahatáron belül működnek, a jellemző mértékek, mint testmagasság vagy a kalóriafogyasztás közti különbségek nem léphetnek át nagyságrendeket, egy mérési pont jellemzően csak kevéssé befolyásolja az átlagot.

Létezik azonban egy másik világ is: Extremisztán, az előre nem látható, kiszámíthatatlan jelenségek világa, ahol a jellemző mértékek, mint a vagyon vagy egy szerző, előadó népszerűsége között több nagyságrendnyi különbség is lehet, egy mérési pont drasztikusan meg tudja változtatni az átlagot. Extremisztánban egy kozmikus katasztrófa miatt az egyik reggel nem kel fel a Nap, karácsonykor megmagyarázhatatlan zárlat miatt kigyullad a fa, a gazda a reggeli táp helyett egy hosszúkás, fémesen csillogó eszközzel érkezik a baromfiólba, a blue chip osztalék helyett együttérző levelet küld, az infláció elszabadul.

Az ilyen jelenségeket nevezi Taleb Fekete Hattyúnak. Ausztrália felfedezése előtt a hattyúk fehér volta evidencia volt, aztán mindenféle előjel nélkül, egyik napról a másikra kiderült, hogy léteznek feketék is. Ez a példa szemléletesen mutatja be az indukció korlátait.

Mi jellemzi a Fekete Hattyút?

A Fekete Hattyúnak három fő tulajdonsága van:

• kiugróan eltérő: minden megszokotton, elképzelhető várakozáson kívül helyezkedik el, ritkán fordul elő,
• extrém hatása van: következményei rendkívüliek,
• utólag számos magyarázat születik bekövetkeztére: emberi természetünk számára megnyugtatóbb lesz a jelenség, ha azt hisszük, előre láthattuk volna, ha ügyesebbek vagyunk.

Halogatós fajta vagy? Valami mindig elmarad? Reggel döntsd el, hogy mi az aznapi Legfontosabb Feladat (LF), azaz Most Important Task (MIT), írd le, és – ez a lényeg – CSINÁLD AZT ELŐSZÖR!

Új szokás, új élet

Ne nézd meg az e-maileket, ne hívj vissza senkit, ne nézz rá a Twitterre! Ne foglalkozz azokkal a dolgokkal, amik a fél napodat felemésztik. Írd le feltűnő helyre! Ha listát vezetsz a napi teendőidről, a legtetejére (LF: PPT a holnapi megbeszélésre), vagy egy szembeötlően kiragasztott Post-It-re, táblára. Ennyi az egész.

Carl Honoré SLOW – A lassúság dicsérete című könyvét kétszer kellett megvennem. Az egyik kutyám ugyanis kb. 10 perc alatt rágta szét az első példányt. Kajla labradorom jól érezte. Nekem a könyv olvasásakor még tényleg semmi közöm nem volt ahhoz, hogy mi fán terem a SLOW LIFE. A Károli Gáspár Református Egyetem Pszichológiai Intézetének egyik karára jártam, minden szünetben vettem elő a gépem, válaszoltam meg az e-maileket, delegáltam a feladatokat, aggódtam, hogy milyen telefonokat mulasztok el, amíg éppen arról tanulok, hogyan lehet másokat segíteni abban, hogy a szakmai kihívásokat könnyedén vegyék. Igen.

Rám igaz az, hogy aki segítő szakmát választ, elsőként magán akar segíteni.

Szoktam késni. Nem tagadom. Vagy lehet, hogy nem kések, de az, hogy pontosan érkezem valahova, inkább az isteni szerencsének tudható be, mint annak, hogy időben elindultam. Kutatások szerint az optimista emberek késősebbek. Mert azt gondolják, hogy minden belefér még az indulás előtti időszakba, aztán persze nem, de ők úgy állnak hozzá, hogy igen, ezért aztán nagyon könnyű elkésniük. Épp ilyen vagyok. Ha sürgetnek, azt nagyon rossz néven veszem. Szeretek a saját tempómban dolgozni. Ha sok a feladat, és úgy érzem, hogy kevés ehhez képest az idő, azt rosszul élem meg.

Az idő, az idő múlása, az időhiány, az időzavar, az időtlenség, az időrablás, mind-mind olyan fogalmak, amivel nekem dolgom van.

Így aztán nem csoda, hogy a SLOW LIFE mozgalom felfedezése néhány évvel ezelőtt kíváncsivá tett.

A SLOW LIFE számomra sokáig nem jelentett mást, mint egy elérni kívánt, áhított állapotot. Valamit, amiről már hallottam, tudtam, de én magam nem tudtam megvalósítani. Hiába jógáztam elég komolyan, ahol megtapasztaltam egy-egy gyakorláson, hogyan tágul ki az idő, nem éreztem rá a lassú élet szépségére. Hiába tangóztam egy magántanárral sokszor síri csendben, zene nélkül, koncentrálva, fókuszálva, befelé figyelve, elképesztően lassan, nem éreztem rá a mindennapok lassításának gyönyörűségére. Tánctanárom szerint egyébként, amíg egy lépést lassan nem tudunk jól kivitelezni, addig felesleges gyorsabb tempóra váltani, csak pontatlan és slampos lesz az egész mozgás. Igaza van. És ez úgy általában mindenre igaz.

Tanulmányozd élőben, mit jelent a SLOW LIFE!

Aztán lassan két éve már, hogy  Dél-Spanyolországba utaztam. Úgy adódott, hogy néhány napot egyedül töltöttem egy ódon, 300 éves házban, Alicanteban, ahol egy brazil hölgy és spanyol férje élnek. Két hetes utam legszebb három napja volt, amit náluk töltöttem. A préri közepén egy hely, ahol megállt az idő. Ahol kapni levegőt, ahol hallani a csendet. Azóta többször visszatértem hozzájuk. Láttam már a vidéket késő ősszel és télen, rekkenő hőségben és a számukra azért hűvösebb 10 fokban. Nekik köszönhetően módomban áll testközelből tanulmányozni a SLOW LIFE lényegét.

Daniel H. Pink, magatartáskutató, számos management sikerkönyv írója és az egyik legnézettebb TED előadás is hozzá kötődik. Weboldalán közzétett rövid, inspiráló videóit mindig megnézzük.

Mit tehetsz, ha nehéz döntés előtt állsz?

Ha egy nehéz döntést kell meghozni, sok embernek segít, ha felteszi a kérdést: “Mit tanácsolnál a legjobb barátodnak ilyen helyzetben?”

Ez az egészen egyszerűnek tűnő tanács azon a jelenségen alapul, hogy a legtöbb embernek segít, ha átkeretezi a problémát: ha másoknak kell tanácsot adni, nagyobb valószínűséggel látjuk az erdőt, míg saját világunkban elmerülve inkább a fák kerülnek előtérbe.

Hallottál már a Salamon-paradoxonról?

25 éves voltam, amikor kommunikációval foglalkozó ügynökségünket megalapítottuk. Büszke voltam rá, hogy nincs szükségem jegyzetfüzetre és naptárra, bármit meg tudok jegyezni, és nincs az a találkozó, aminek elfelejteném az időpontját. Akkoriban még ügyvédjelölt is voltam, és bevallom, magamban kinevettem az ügyvédnőt a hosszú „to do” listáival. Egyáltalán magát a kifejezést is akkor hallottam életemben először. Az ügyvédnő naptárát is részben nekünk kellett kezelni, mindig mulatságosnak tartottam, hogy voltak órák, melyekre a következőt írta be: ÉN. Ezekre az órákra nem írhattunk be ügyfelet, tiszteletben kellett tartani. Akkoriban az énidő fogalma nem volt annyira mindennapos, mint mostanság. Maradjunk annyiban, hogy főnököm 14 évvel ezelőtti viselkedése elég haladónak számított.

Eltelt 14 év, és a következő a helyzet:

– A különböző projektjeimre külön dedikált füzeteim vannak, és egyébként is tele vagyok különböző jegyzettel. Nem vagyok képtelen megjegyezni dolgokat, egészen egyszerűen csak nem akarok ennyi mindent fejben tartani. Fárasztana.
– Képtelen vagyok áttérni arra, hogy minden programomat digitális naptárban rögzítsem. Biztos vannak nagyon felvilágosult, korral haladóbb, modernebb emberek, én végül maradtam a hagyományos naptárnál, mely mérete minimum közepes, és órákra vannak benne osztva a napok. Ennek segítségével látom át a hetem.
– A tervezés lételememmé vált. Vannak a hétnek sarokkövei, van, amiből nem tudok engedni, és igen, van, amiben már én sem vagyok rugalmas. Ha nem is írom be magamat úgy, hogy ÉN, de tudom, hogy mi az a találkozó-mennyiség, munkamennyiség és feladat, ami felett már kedvetlen is vagyok, hisztérikus is vagyok, és feszült is leszek.

Ned Hallowell és sorsfordító tanácsai

Tudom, hogy vannak igazán hatékony üzletemberek, üzleti gondolkodók, sikeres ismert személyiségek, akik az életüket 5 percekre lebontva tervezik. Ennek én nem sok értelmét látom, ennél nagyobb szabadságra van nekem magamnak igényem. Azt azonban tudom, mennyire felszabadító volt nekem, amikor Ned Hallowell, amerikai pszichiátert először hallottam beszélni arról, mi lehet az oka annak, hogy az okos emberek minden kvalitásuk ellenére mégis alulteljesítenek. A Crazy Busy című, bestsellerré vált könyv szerzője Marie Forleo műsorában osztotta meg a következő technikát.

Produktivitás. Ijesztő és fenyegető szó. Szinonimái: termelékenység, teljesítőképesség, hatékonyság, teljesítmény. Mintha az ipar vagy a mezőgazdaság szótárából költözött volna át életünkbe, hogy folyamatosan sakkban tartson és emlékeztessen arra, mit csináltunk rosszul. Meg kell azonban békülnünk vele, és azt se felejtsük el, mekkora élmény, ha sikerül egy feladatot úgy elvégezni, ahogy szerettük volna, annyi idő alatt, annyi erőfeszítéssel, ahogy elterveztük. Van néhány egyszerű, ingyenes eszköz, amiket rendszeresen használok, érdemes kipróbálni őket. Segíteni fognak!